Bárcsak máshogy mondtam volna!

Bárcsak máshogy mondtam volna! Bárcsak egyáltalán mondtam volna!” – avagy hogy könnyíti meg életünket az asszertív kommunikáció

A legtöbbször Te-üzenetekkel bombázzuk a környezetünket, kihangsúlyozva, hogy mit nem csinál jól a másik, mit nem tartott be, hogyan gondolta és mit nem tartunk elfogadhatónak a viselkedésében? Vagy mindezt Én-üzenetek formájában fogalmazzuk meg, és arról informáljuk beszélgetőpartnerünket, hogy hogyan érzünk, mit jelent számunkra az adott helyzet és a mi értékelésünkben mi a történtek jelentése?

A nem asszertív felszólalások nagy eséllyel mitől nem érnek célba:

1. Mert „Te-közlést” tartalmaznak, ami nem előre viszi, hanem lezárja a kommunikációt, mivel
   • hibáztatja a másikat („kikészítesz”)
   • minősíti a másik személyt (a fenti példákban épp flegmának és figyelmetlennek).
2. Mert fenyegető, büntetést helyez kilátásba („egyél akkor nélkülem”).
3. Mert információhiányosak: a felszólaló konkrét célja, vágya, szükséglete és annak okai nem derülnek ki.

Ha úgy érzed, hogy hibáztatnak, negatív tulajdonságokkal minősítik, elítélik a személyiségedet, negatív következményekkel fenyegetnek, hogy fogsz reagálni?

Sokunkban ilyenkor felmegy a pumpa, dühösek vagy idegesek leszünk, visszatámadunk,  esetleg megbántódunk vagy kerülni kezdjük a közlést. Sok más reakció is elképzelhető, arra viszont kevés az esély, hogy az fogalmazódjon meg bennünk, hogy szeretnénk megérteni a másikat, közelebb kerülni hozzá és segíteni a problémáján.

Az asszertív kommunikációban a Te-üzeneteket Én-üzenetekre kell cserélnünk, hiszen így biztosított, hogy beszélgető partnerünket nem kényszerítjük sem védekező, sem támadó pozícióba.

Az asszertívan reagáló személy nem a másik felet minősíti, hibáztatja, nem szeretné akaratát bármi áron keresztül vinni, nem agresszív, nem fenyegető.

Vállalja a felelősséget érzéseiért, véleményéért és inkább úgynevezett „én-üzenetekkel” kommunikál.

Gordon a konfliktusmegoldó kommunikáció során az ún. én-üzeneteket ajánlja, mivel a te-közlés mindig minősítő, és lezárja a beszélgetést.  Az én-üzenet leírja, hogy a közlő hogy érzi magát egy-egy viselkedéssel kapcsolatban. Ez soha nem minősítő jellegű. Az én-üzenet sajátos eszköz annak kifejezésére, hogy a beszélő miként viszonyul az adott problémához. Ebben a formában tudatni lehet a másik személlyel, hogy ő mit érez az adott helyzetben anélkül, hogy szavai vádló, fenyegető jelleget kapnának, vagy sértő élük lenne. Az én-nyelv alkalmazásával megelőzhető, hogy a másik fél védekezésre kényszerüljön, ugyanakkor mód van a saját szándék világos, egyértelmű közlésére. Ez alapján az én-üzenetek az asszertív (önérvényesítő) viselkedés hasznos eszközei.

A kezdetben nehézkesen összerakott asszertív közléseink szépen lassan beépülnek a mindennapi kommunikációnkba,

és egyszer csak azt vesszük észre, hogy bármilyen kommunikációs helyzetben megálljuk a helyünket. Már egy megbeszélésről sem jövünk ki rossz érzéssel amiatt, hogy valamit nem tudtunk elmondani és könnyedén, kerülőutak nélkül tudunk érzéseinkről, megéléseinkről beszélni és nem tapasztalunk nehézséget akkor sem, ha visszajelzést kell adnunk, vagy igényeinket kell megfogalmaznunk.

Az asszertív kommunikáció azt jelenti, hogy

1. képesek vagyunk tisztán, határozottan, egyértelműen képviselni a saját érdekeinket, igényeinket,
2. képesek vagyunk meghallgatni, meghallani és megérteni a másik fél valódi érdekeit és igényeit,
3. kapcsolatot tudunk építeni embertársainkkal úgy, hogy az előző két pontot, tehát a tiszta érdekérvényesítést és az értő hallgatást az adott helyzetnek megfelelően alkalmazzuk,
4. nehéz helyzeteinkben, érdekütközések esetén olyan megoldásokat keresnünk, amelyekben mindkét fél nyertesnek érezheti magát, win-win szituáció jön létre ezzel

Vannak, akik az önkifejezésben jók, vannak, akik mások meghallgatásában erősek. Az asszertív ember képes mindkét alapvető kommunikációs képességet a helyzetnek és a beszélgetőpartnernek megfelelően használni, ezért is tekinthetjük az asszertív kommunikációt a kommunikáció jin-yangjának.

Az asszertív megnyilvánulásoknak két kritériumnak kell megfelelniük:

• Őszintén tudósít érzéseinkről, vágyainkról, szükségleteinkről,
• mindezt úgy, hogy közben a másik érzéseit, vágyait, szükségleteit is meghallgatjuk és tiszteletben tartjuk

1. Agresszió, alkalmazkodás, asszertivitás

Mindannyiunk életében vannak nézeteltérések, konfliktusok, érdekellentétek. Mások vagyunk, mást akarunk, máskor akarjuk, máshogy akarjuk.

A hétköznapokban azt tapasztalom, hogy ilyen érdekütközések esetén, nehéz, feszültségteli helyzetekben az emberek többsége vagy agresszíven kezd kommunikálni, vagy túlzottan alkalmazkodóvá válik. Nézzük meg ezeket a reakciókat részletesebben, és azt is, hogy milyen hatást gyakorolnak az életünkre, ha sokszor használjuk őket.

Az agresszív viselkedés

Biztos te is találkozol olyan emberekkel, akik

– gyakran keményen, agresszíven, kommunikálnak,

– erőszakosan képviselik az érdekeiket, úthengerként lenyomják a többiek torkán a saját akaratukat

Így sokszor el is érik, amit akarnak.

De csak rövid távon!

Hosszú távon általában megutálják őket, számos ellenséget szereznek, elvesztik a szövetségeseiket és sok stressz, veszekedés nehezíti az életüket.

Multinacionális vállalatoknál, kisvállalkozásoknál, vagy pároknál is számtalanszor tapasztalom, hogy gyakran csábító agresszíven viselkedni, mert aki agresszíven kommunikál, azt érezheti, hogy az történik, amit ő akar, de az esetek nagy százalékban ezáltal valójában többet veszít, mint amennyit nyer.

Nyugtasd le magad mielőtt megszólalsz, ha szükséges kérj időt

Több szempontból is előnyös, ha veszünk pár mély levegőt és lenyugtatjuk magunkat a számunkra fontos helyzetekben. Egyrészt könnyebb higgadtan átlátni, miért pont az adott érzelmeket, gondolatokat éljük át. Másrészt nyugodt állapotban nő az empátiás készségünk, így nagyobb eséllyel tudunk sikeresen kapcsolódni másokhoz, partnerünkhöz.

Ha túlságosan elsodornak az indulataid, hasznos lehet időt kérni, szüneteltetni a beszélgetést.

Tehát teljesen rendben van, ha például ilyesmit mondasz:

„Ez nekem érzelmileg most nagyon nehéz, nem szeretnék olyat mondani, amit később megbánnék, kérlek hagyj magamra. Ha lenyugodtam, átgondoltam, akkor megbeszéljük.”

Ha most ismerkedsz az asszertív kommunikációval, javaslom, hogy ne azzal a személlyel vagy abban a konfliktushelyzetben próbáld ki először, aki számodra a legtöbb problémát okozza és legjobban felzaklat, kiborít. Először gyűjts sikereket és önbizalmat a kisebb nehézségek asszertív intézésével.

2. Az alkalmazkodó viselkedés

Biztos te is ismersz olyan embereket, akik a legtöbb helyzetükben

– alkalmazkodnak, feladják a saját akaratukat,

– engedik, hogy a másik fél érje el, amit akar,

– nem tudnak nemet mondani.

Így sokszor népszerűek, szeretik őket a rugalmasságukért, ám gyakran előfordul, hogy legbelül, vagy másoknak így panaszkodnak: „kihasználnak engem”, „nem jut időm arra, ami nekem fontos lenne”.

Érdekellentét, konfliktus esetén általában alkalmazkodnak, mert nem akarnak feszültséget, összekapást, veszekedést, ám magukban sokszor duzzognak, reklamálnak, őrlődnek, így a feszültség elkezd gyűlni bennük, majd egy váratlan pillanatban, akár saját maguk számára is „érthetetlen módon”, valami „apróság” kapcsán kitör belőlük, mint egy vulkán.

Ilyenkor ők is tudnak nagyon agresszíven viselkedni.

Ezzel gyakran megbántják a másikat, amiből azt a következtetést vonják le, hogy „jobb lett volna nem szólnom”, ám így csak újra kezdik a feszültség magukba fojtását. Hosszú távon ez sok stresszhez, „nem logikus” konfliktusokhoz és ellaposodó kapcsolatokhoz vezet.

Vezetőknél, alkalmazottaknál, társas helyzetekben, családtagok között, párkapcsolatban élőknél, önfejlesztőknél sokszor tapasztalom, mennyire elégedetlenek amiatt, hogy túl gyakori alkalmazkodásuk következtében jóval kevesebbet hoznak ki a helyzeteikből, tehetségükből, adottságaikból, szenvedélyükből, mint lehetne.

3. Az asszertív viselkedés

Biztos találkoztál már olyan helyzettel, amikor valaki

– nagyon határozottan, őszintén kiállt az érdekeiért, elmondta, hogy mit él át, mit érez, számára mi a fontos, mit szeretne, mire vágyik,

– közben pedig odafigyelt a másik fél érdekeire is, őt is meghallgatta, próbálta megérteni, hogy ő mit érez, őt mi mozgatja, ő mivel lenne elégedett,

– higgadtan beszélt, ha kellett akár nyomatékosan is,

– de sosem bántotta, kritizálta, ítélte el a másik felet, ehelyett tárgyilagos, tényszerű maradt,

– ha nem tudtak megállapodni azonnal, akkor kérte a beszélgetőpartnert, hogy gondolkodjanak közösen, és találjanak olyan megoldást, ami mindkettőjüknek megfelel.

Magánéleti és munkahelyi kapcsolatokban sokszor látom, hogy azok, akik ilyen együttműködően, azaz asszertíven kommunikálnak a munkatársaikkal, párjukkal, ismerőseikkel, mennyivel jobban érzik magukat a bőrükben, milyen sokszor elérik, amit akarnak, mennyire magabiztosan viselkednek.

Gyakran épp azáltal válik hitelessé a kisugárzásuk, hogy tisztán el tudják mondani a problémáikat, rossz érzéseiket is.

Gyakran előforduló élethelyzet, hogy egy párkapcsolatban valaki kevésnek találja, hogy mennyi időt tölt vele a párja. Ilyenkor sokan hajlamosak magukban őrlődni, duzzogni, reklamálni, vagy egy barátnak, barátnőnek panaszkodni.

– A párom mostanában egyre kevesebbet van otthon. Eljár mindenhova, csak ne kelljen hazajönnie. Alig látom. Hogy lehet ilyen? Annyira szeretném, hogy a konyhában egy kávé mellett kettesben megdumáljuk, kivel mi történt aznap, vagy hogy egymást átölelve és cirógatva álmodozzunk valami izgalmas utazásról. Régen sokszor csináltunk ilyet…

– Mondtad ezt neki?

– Persze, gyakran mondom neki, mennyire nem normális, hogy ilyen sokszor nincs otthon és hogy nem igaz, miért nem képes tenni valamit a kapcsolatunkért! De meg sem hallgat, mintha a falnak beszélnék!

Ha az utolsó két mondatban használt agresszív stílusban mondja el a problémáját, akkor nyilvánvaló, hogy partnere miért viselkedik úgy, mint egy „fal”.

Ehelyett valószínűleg mindketten többet nyernek, ha a panaszos őszintén megosztja a partnerével, hogy mit érez, mire vágyik:

– Mostanában olyan ritkán látlak. Őszintén szólva, félek, hogy elveszítelek, emiatt érzem, hogy egyre feszültebb vagyok, ingerülten reagálok már apró dolgokra is. Hiányoznak a régi beszélgetéseink, közös programjaink, annyira szeretnék munka után veled teázni, vagy együtt álmodozni. Elmondod, hogy te mit érzel, s keresünk rá megoldást?

– Azért vagyok kevesebbet itthon, mert nehezen viselem a sok feszültséget, kiabálást, stresszt. Sokszor csak azt hallom, hogy miért nem normális az, amit csinálok. Szeretnék több időt itthon tölteni, de arra van szükségem, hogy nyugi legyen, ha hazajövök és igazán ki tudjak kapcsolódni.

Ha a panaszos asszertíven beszél a párjával, akkor a párja nagyobb eséllyel válaszol őszintén. Kiderülhet, hogy ez egy csapdahelyzet:

Egyiküknek elege van abból, hogy párját egyre távolabb érzi, és ezt kiabálással orvosolja, a párjának pedig elege van a kiabálásból és ezt távolléttel orvosolja.

Értékes, ha tudatosítják magukban:

– Ha agresszíven viselkednek egymással, nem lesz kedvük megoldást keresni, abban versenyeznek majd, kinek van több sérelme, illetve ki tudja jobban büntetni a másikat.

– Ha alkalmazkodnak, akkor nem látják, mi a probléma, így igazán jó megoldást sem fognak találni. Vagy csak szerencse kérdése lesz.

– Ha asszertíven kommunikálnak egymással, akkor jobban a partnerükre és a problémamegoldásra hangolódhatnak. Így nagyobb eséllyel találnak olyan megoldást, amely mindkettőjüknek megfelel.

Remélem ezekből a példákból jól látszik, mi a különbség az agresszív, az alkalmazkodó és az asszertív reakciók között.

De mindez számomra csak az asszertív kommunikáció alapgondolata!

Az asszertivitás számomra  sokkal több, mint egyszerű „középút” az agresszió és alkalmazkodás között. Az asszertív kommunikáció számomra önazonosságot, hitelességet is jelent, továbbá együttműködést embertársainkkal.

Ha a kommunikációban fel tudom vállalni a véleményemet, az érzéseimet, az igényeimet, azt amire szükségem van, akkor jobban fogom érezni magam, erősebbé válok belül és erősebbnek láthatnak kívül. Önazonos leszek, ami belső súlypontot ad. Ha a kommunikációban önmagamat adom, akkor azok fognak kapcsolódni hozzám, akikkel jobban önmagam tudok lenni, és azokkal el fogunk távolodni egymástól, akik mellett nem tudok/nem akarok/nincs kedvem önmagam lenni.

Úgy is szoktam fogalmazni, hogy az asszertivitás számomra szemléletmód és kommunikációs technika is egyben.

Az asszertivitás szemléletmódja ahhoz járul hozzá, hogy felismerjük: kapcsolatainkban, társas helyzeteinkben sokkal többször van win-win megoldás, mint ahogy gondoljuk.

Az asszertivitás technikái pedig abban támogatnak minket, hogy keressük, és megtaláljuk ezeket a win-win megoldásokat, ezáltal élvezhetőbbé tegyük kapcsolatainkat és életünket.

Az asszertivitással mindig elérem, amit akarok?

​Ha asszertíven kommunikálunk az még nem garancia arra, hogy automatikusan megoldódik egy adott nehézség! Nem garancia arra, hogy a másik azt fogja tenni, amit mi akarunk!

Az asszertivitás nem manipulációs technika, amelyet elég elkezdeni használni, és máris az történik, amit én akarok. Az asszertivitás azt segíti elő, hogy tisztábban lássuk a magunk és a másik fél helyzetét, azaz, hogy ténylegesen felismerjük, kinek mi a fontos, és mit szeretne kapni.

Ez sokszor könnyebbé teszi a megoldást. Sokszor megnöveli a megoldás valószínűségét. De nem minden esetben!

Léteznek olyan élethelyzetek, amelyekben nem érdemes tovább maradnunk, és ez pont azáltal derül ki, ha asszertíven kommunikálunk önmagunkkal és embertársunkkal. Sőt lehetséges, hogy az asszertivitás segítségével gyorsabban rájövünk erre.

Minden helyzetben az asszertív a legjobb és a követendő kommunikációs stílus?

​Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érdemes erre törekedni, de vannak helyzetek, amikor más stílusok célravezetőbbek.

Amikor nincs energiám, vagy túl indulatos vagyok, akkor rövid távon hasznosabbnak érezhetem az alkalmazkodást. Ha viszont vészhelyzet van, mondjuk tűz, baleset fenyeget, és csak én tudok erről, vagy én tudom, mi a jó megoldás, akkor lehet, hogy épp erős önérvényesítésre van szükség.

Vannak helyzetek, amelyekben hasznos lehet az alkalmazkodó vagy az erősen érdekérvényesítő viselkedés. Szerintem az tud a legtöbbet kihozni társas helyzeteiből, aki mindhárom stílust képes alkalmazni, azaz képes arra, hogy a lelkiállapotának, a helyzetnek és a másik embernek leginkább megfelelő módon viselkedjen.

Fontosnak tartom még azt is, hogy felszabadult, könnyed, laza, feszültségmentes helyzetekben és beszélgetésekben úgy beszéljünk, ahogy jólesik. Az asszertivitás szempontjaira véleményem szerint elsősorban akkor érdemes figyelni, ha feszültebb, nehezebb, konfliktusos helyzettel állunk szemben, vagy ezt akarjuk megelőzni.

Az asszertivitás mesterkéltté teszi a kommunikációt?

Ha jól csináljuk, nem. Ellenkezőleg: inkább felszabadultabbá teheti a beszélgetéseinket! Az asszertivitás épp azokat a gátakat igyekszik leépíteni, amelyek általában blokkolják az őszinte és együttműködő párbeszédet.

Az asszertív kommunikáció elsajátítása olyan, mint egy új nyelv megtanulása. Ha németül, angolul, spanyolul, olaszul tanulunk, akkor kezdetben talán izzadságszagúan megy a dolog. Például sokat gondolkodunk, míg összerakunk egy-egy mondatot. Ha viszont kitartóan gyakorlunk, akkor egy idő után mindez sokkal könnyedebbé válik, s rengeteg örömöt lelhetünk abban, hogy német, angol, spanyol, olasz nyelvűekkel kedvünkre és gördülékenyen beszélgethetünk.

​Eleinte az asszertív nyelv is szokatlannak tűnhet, botladozhatunk a tanulása közben. Ám ha begyakoroljuk, segítségével sokkal élvezetesebbek, mélyebbek lehetnek a beszélgetéseink és a kapcsolataink.

Amikor idegesek, indulatosak, feszültek vagyunk, sokkal több kárt okozunk és sokkal kevesebbet érünk el, ha a másik embert kritizáljuk, elítéljük, bántjuk és rajta vezetjük le feszültségünket. Például:

„Hogy lehetsz ilyen! Utállak! Ez nem normális, amit csinálsz, nézz már magadba!

Ehelyett sokkal hasznosabb, ha elmondjuk őszintén, ami bennünk zajlik és amire vágyunk:

„Most iszonyú dühös vagyok és nem tudok veled higgadtan beszélni. Nagyon rosszul esett, hogy nem kérdeztél meg, nekem baromi fontos, hogy közösen döntsünk ezekben a dolgokban”

Az első mondatban a másik ember önérzetét, büszkeségét bántjuk, ezért könnyen lehet, hogy visszatámad, ám az is lehet, hogy elszégyelli magát, engedelmeskedik, miközben magában jó eséllyel „bosszút forral”.

A második mondat a valódi őszinteség: ebből a közlésből tisztán lehet látni, mi zajlik valójában a beszélőben, anélkül, hogy egy szóval is támadná a másikat. Tényeket hallunk, érzéseket, igényeket. Ez a hiteles önkifejezés.

• Miért kell neked minden vasárnap az elviselhetetlen bátyáddal ebédelned? Tudod, hogy ki nem állhatom! Utálom, hogy ő fontosabb, mint én!”

Ezután nyilván megfogalmazódik bennünk ami a címben is szerepel: Bárcsak máshogy mondtam volna! Hiszen ha már kimondtuk, ezzel a mondattal biztosan vérig sértettük a párunkat. Ha azonban kellően jártasak vagyunk az asszertivitás, és így az én-üzenetek világában, az üzenetünk – aminek a tartalma az, hogy szeretnénk, ha a párunk velünk ebédelne- így hangozna:

• „Rosszul esik nekem, hogy a vasárnapi ebédeket a bátyáddal töltöd, mert fontosak számomra a hétvégi programjaink. A mostanira is nagyon készültem, de az, hogy te a bátyáddal ebédelsz, nekem azt jelenti, hogy nincs kedved a mi programjainkhoz. Szeretném, ha legközelebb velem ebédelnél.”

„Ez nagyon mesterkélt, sosem tudnék így kommunikálni” – gondolhatjuk. Mond ki, kezdd el, és figyeld meg milyen érzést vált ki belőled és tedd magadévá a partnered reakaciójával együtt. Hidd el, pozítiv hatása elkerülhetetlen és attól kezdve könnyedébben, egyértelműbben éred el, amit szeretnél. És ki tudja, nehéz helyzeteidben egyszer már csak így reagálsz…